Mindig van lejjebb

Csak röviden erről a meccsről, mert kurvára nem érdemli meg, hogy tartalmilag bővebben is foglalkozzunk vele.

Petkovic immár sokadszorra tért vissza ahhoz a formációhoz, ami egykor olyan nevet kölcsönzött neki, amit többek között ma is megrugdosott a földön: a 4-1-4-1-hez. Tette ezt úgy, hogy Ledesma – ahogy azt sajnos megszokhattuk -, megint kimaradt, és később sem kapott lehetőséget. Nehéz nem arra gondolni, hogy itt egyértelműen farokméregetős problémák vannak. Ez annyiból nem gond, hogy egyrészt Ledesmáé nagyobb, másrészt Petkovic hamarosan Svácjból mutogathatja a sajátját, maximum Skype-ról.

Ventura egy mostanában Torinóban megszokott, 3-5-2-vel igyekezett erre válaszolni, és nagy spoilert nem árulunk el azzal, hogy sikeresen tette. Nagyon helyesen rögtön a vezető gól után mindenki visszaállt, a meddő mezőnyfölény pedig nem csak az elmúlt évtizedekben, de ezen a meccsen is joggal vált elkoptatott jelzővé – utalok itt a Lazio teljesítményére. Glik góljával nem érdemes foglalkozni, leginkább két megjegyzést tennék hozzá. A meccs előtt azon gondolkoztam, hogy Cerci góljával kikapni éppen elég megalázó lesz, de valamiért a lengyel mészáros által elhozott beárazás fel sem merült bennem. Totálisan elnézett szabadrúgás-szituáció, talán a 130. olyan helyzet, ahol meggyőződhettünk arról, hogy Petkovic KIBASZOTTUL KÉPTELEN összerakni egy középszinten is működő védelmet. A másik hozzáfűznivalóm rövid: helyzetünkről az is sokat elmond, hogy a jelenlegi Dias egyáltalán nem lóg ki a védelemből, sőt, mondhatni minőségi váltást jelent abból az árnyékból, amit Novaretti vetett a kezdőre pár órával a meccset megelőzően. Ezt rakjuk össze.

Ahogy jött a baj, Petkovic beküldte Keitát, Pereirinha helyett, így Lulic került a védelem baljára. Ez eddig emberi ötlet volt, de ahogy telt az idő, a csapat meg semmit sem mutatott a szar pofozgatásán kívül, tehát érkezett Petkovic idén szokásos elmebaja. Ismerjük, ugye. Tegyük tönkre azt, ami még egyedül prosperál valamennyire, és pakoljunk előre mindenkit, a középpálya hátrányára. Így került le Biglia, aki most sem mutatott semmi extrát, de az elmúlt hetekben amolyan Ledesma-stílusban, szürke eminenciásként komoly tartást tudott adni. Az ilyet viszont Petkovic nem viseli, jönnie kellett a céltalan ívelgetéseknek.

Floccari belépésével váltottunk 4-2-4-re, nulla középpályás játékkal, és egy kicsivel ügyesebb Torino, egy kicsivel okosabb Cercivel szarrá kontrázhatta volna a Laziót, kizárólag rajtuk múlt, hogy nem tudtak egy akciót sem igazán kijátszani. 15 szöglet mellett számtalan keresztlabda is megmutathatta volna a nagyjából 3 hónapos tanulságot Petkovic-nak: nem megy ez a játék a csapatnak, értsd meg, te szerencsétlen.

Olyan csekélységek nyithatták volna rá erre edzőnk szemét, mint az, hogy Candreva 24 (!) keresztlabdájából mindössze 5 volt sikeres, nem beszélve Konko 4/1, Hernanes 2/0 és Lulic 7/2-es, hasonló mutatójáról. Egy épelméjű edző legkésőbb negyedik-ötödik alkalommal felfogja, hogy hiába találta ki nagyon jól a boot roomban a taktikát, ha azt a csapata nem képes megvalósítani, akkor nem nyomja le addig a torkukon, míg minden szembejövő elpicsázza őket, hanem VÁLTOZTAT korábbi elképzelésein. Petkovic erre nem képes, sokadszorra sem.

A következő fordulót a 12. helyen fogjuk megkezdeni, Petkovic pedig magától már dafke sem fog lemondani, ellenben a pár perc múlva következő sajtótájékoztatón elmondja, hogy nem volt szerencsénk, következőre nagyobb lesz a figyelmünk, és mindenki hisz a sikerben. Lotitónak várhatóan az sem fogja felnyitni a szemét, hogy az olasz sportsajtó az elmúlt percekben már ezerrel csak röhög, hiszen – ahogy többen írják – törekvései érthetőek: a Serie B-ben sokkal egyszerűbb egy klubot menedzselni.