Bizony, újra múltat idézünk, hogy a stilisztika is elszomorodjon egy kicsit. 2009. október elsején is Bulgáriába kellett utaznia a csapatnak, El-meccset játszani – igaz, még a csoportkörben. Akkor a biztosan ismertebb, de mai ellenfelünknél még biztosabban gyengébb Levszki Szófia várt minket. Mi lett a vége? Sok évvel ezelőtti posztunkat elevenítjük fel, egy lelkesebb és pocsékul író Estivel.
A Sassuolo jön, a sereghajtó. De csak félig foglalkozom velük, van itt más is.
Tovább a folytatáshoz
A tavalyi menetelésünk szép volt, jó volt, de egyelőre lövésem sincs, azt idén is teljesíthetjük-e, esetleg képesek leszünk meg is fejelni, vagy netalán a közelébe sem jutunk. Bizonyos szempontból szinte bármelyik opcióra van esély, akár végső esélyesként is emlegetnek minket – de én ebben nem látok realitást, és nem azért, mert Conte zebrái otthon készülnek lelegelni a döntőre kihajtó friss torinói leplet füvet.
Ha beharangba kerültek volna a gondolataim, megint jöttem volna a szokásos, kicsik elleni fóbiámmal. Ezúttal sem vártam, hogy nyerünk a Catania ellen, mondjuk egy döntetlenre gondoltam, de ez azért sok volt.
4 név, akik nélkül a jelenlegi Lazio – minden fiatalítási kedv és annak sikere ellenére – elképzelhetelen: Biava, Dias, Mauri és Klose. Előbbi két játékossal a Lazio védelme az alapjaiból született újjá, Mauri visszatérésével az olyan gyakran jelentkező fantáziahiányt lehet orvosolni, Klose pedig Klose. Ha éppen szar formában is van, leköt egyszerre 2 védőt, pszichikailag terrorizálja a hátvédeket a jelenléte, és önmagában ez utat nyit a támadások sikerességéhez.
Ő sajnos nem tud segíteni
Pár hónappal ezelőtt Dias a védő-rangsor legvégére került, még Novaretti is megelőzte, biztosnak látszott a januári távozása. Jött Reja, az eredmény magáért beszél. Biava esetében már-már válogatott behívót emlegetnek – nem véletlenül. Az viszont tény, hogy Beppe ’77-es, Klose ’78-as, Dias ’79-es, Mauri pedig kereken ’80-as. Arról már beszéltünk korábban a Facebookon is, hogy a kor egyáltalán nem minden, pláne a Serie A-ban. Maldini és Costacurta 41-41 évesek voltak, mikor visszavonultak, Zanetti 40 éves elmúlt, és csak most kezdi elveszíteni sokak bizalmát, de a 38 éves Yepes vagy a 37 éves Legrottaglie testvér éppenséggel nem lóg ki a csapatából, és akkor még nem is említettük a Whoscored statisztikái szerint az idény eddigi legjobb védőjét, Lucarellit, aki pontosan 3 hónappal fiatalabb Biavánál. Önmagában a kor nem mérce. Tovább a folytatáshoz
A táblázaton nagyon is távol vagyunk egymástól, de a formák alapján már kevésbé. Persze, az év legfontosabb meccse, rangadó, meg minden, tehát az előjelekkel csak érdekességből szokás foglalkozni, de ez most talán több annál. Reja érkezése óta az egyik legjobb formában lévő csapat vagyunk.
Sokáig gondolkoztunk rajta, hogyan tudnánk egyszerűen és értelmesen megfogalmazni a mögöttünk hagyott mercatót, de végül rátaláltunk az alábbi cikkre, a remek – és remélem általatok is gyakran felkeresett – Laziolanden. Nagyjából 75-80 százalékban egyetértek a levont következtetésekkel.
Múlt hétvégén lezárult a téli átigazolási időszak, és mint az elmúlt 2-3 alkalommal, a Lazio-szurkolók nagy része most is csalódottan vette tudomásul a klub passzivitását. A menedzsment nem erősítette meg a csapatot, mi több, sokkal inkább a gazdasági megfelelésre koncentrált, mint a játékospolitikaira. Habár ez az egy nagy általánosságban változatlan tényező. Csak Postiga és Kakuta érkezett, mindketten kölcsönben, vásárlási opcióval. A klubot elhagyta Floccari, Sculli és Hernanes. Anélkül, hogy védeni akarnám a klub vezetőségét, vagy megmagyarázni a bizonyítványt egy negatív előjelű mercato után, hadd mondjam el, miért gondolom mégis azt, hogy a fenti eseményeknek lehet pozitív végkifejlete is.
Persze nem könnyű, talán még túl friss a piac okozta ismételt csalódás, de menni kell tovább, nincs idő szöszmötölni. Szurkolóként ki-ki a saját természete szerint éli meg az újabb arculcsapást, de nyilván a játékosokon is átfut ilyenkor ez-az. Többek között magamat sem értem, mi ütött a piac utolsó napján, hogy jobbnál jobb nevekben reménykedtem, de aztán a helyemre kerültem. Letargia, kudarc, csalódás, düh, netán közöny? Érzelmekkel vegyítve állunk most, netán már érzelmek nélkül? Felmértük a helyzetet, lehiggadtunk, elfogadtuk, ami van? Így utólag belegondolva semmi okunk a bánkódásra, hisz tudhattuk, hogy mi lesz, csak a szokásosat kaptuk. Tehetünk mást? Lenyeljük a békát.
